Igen, lehet.
Az első forduló sok mindent felszínre hozott, amiről eddig is volt sejtésünk, de a bizonyosság egészen új dinamikát ad majd a pártpreferenciák átrendeződésének. Az ezen bizonyosság hatására a pártrendszerben bekövetkező átalakulásra még várnunk kell a következő országgyűlési választásokig, de a pártpreferenciákban bekövetkezett elmozdulásokat már pár hónap múlva szépen fogják mutatni a közvélemény-kutatási adatok.
Nyilvánvaló persze, hogy a korábbi években befagyott pártrendszerhez képest már most is óriási változások mentek végbe/fognak végbe menni ezen a választáson is, de nekem meggyőződésem, hogy még nem a folyamat végén, éppen csak az elején tartunk.
Hogy mit mutatott meg ez a forduló? Nos, nem azt, amire a legtöbben számítottak, vagyis nem azt, hogy az MSzP megalázó vereséget szenvedve a harmadik helyre szorul, a Fidesznek ugyan sikerül megszerzi a kétharmadot, de lesz majd egy kőkemény, populista ellenzéke, a Jobbik, és újra megmerevedhet a magyar pártrendszer jónéhány ciklusra.
Ez a forduló igazolja, hogy nem e szerint a modell szerint kell elképzelnünk a jövőt.
Vegyük szépen sorra, hogy hol és mennyiben állta meg a helyét ez az elképzelés és, hogy mely pontokon dől meg.
Kezdjük a végén. A Civil Mozgalomnak 1% körüli eredményt mértek és csak Kiszel Tünde jósolt nekik két százalékot. Az, hogy végül mégsem érték el az állami támogatásokhoz szükséges 1%-os eredményt, Seres Mária számára talán fájó tüske lehet, de ez pártrendszer átalakulásába egyébként sem szólt volna bele. Ahhoz ugyanis, hogy bekerüljenek a Parlamentbe, csoda kellett volna, de mint tudjuk, sem csodák, sem boszorkányok nincsenek, vagy, ha kivételesen mégis előfordult egy csoda, az ezen a választáson biztosan nem a Civil Mozgalommal esett meg.
Dávid Ibolyának innen üzenem, hogy végül mégiscsak igazuk lett a „huhogóknak”. Hiába a Bokros által kidolgozott gazdasági program, amely kb. olyan, mintha az egyetemi jegyzeteimből és tankönyveimből állították volna össze: elméleti síkon ugyan igaz (pl.: az állami túlköltekezés beruházás-kiszorító hatásáról ír), de távol áll a tökéletestől.
Azért bizonyult kevésnek a sikerhez ez a program, mert egyrészt nem volt túl eredeti, másrészt a gyakorlati megvalósítás részletes kidolgozást igényel és az ördög bizony a részletekben rejlik. Amire azonban a megalázó vereség végső soron visszavezethető, az az , hogy a választók – általában is, de a 2010-es Magyarországon különösen – nem elsősorban a programok minősége, hanem sokkal inkább a politikusok hitelessége alapján döntenek.
Ebben a hitelességi versenyben pedig – bár Bokros ugyanazokon a gazdaságelméleti alapokon áll, mint ’94-ben – korántsem tekinthető éllovasnak és pláne nem tekinthető annak a mögötte álló SzDSz-szel gyengített párt.
Az előbb említett modell az MDF-et illetően kétség kívül helytállónak bizonyult, vagyis a történelem szemétdombjára került. Annak ellenére, történt ez, hogy Dávid Ibolya a legkövetkezetesebb politikus volt, aki a közvélekedéssel ellentétben soha nem tért le a „harmadik Magyar köztársaság első, demokratikusan választott miniszterelnöke” által kijelölt útról, éppen ellenkezőleg, megpróbált az elvárásainak megfelelni, óhaját beteljesíteni, hiszen nem Antaltól származik a jólismert szállóige, hogy: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”?
Hát Ibolya csinált „forradalmat”, bár az is hozzá tartozik, hogy jobbízlésű társaságokban az ilyen palotaforradalmat inkább felülről irányított puccsnak nevezik, mintsem Forradalomnak, de ne legyünk túl finnyásak.
Úgy is gondolhatnánk, hogy az a csoda, amely elég nagyívben elkerülte a civileket, végül azt az LMP-t találta meg, amelyről pár sorral lejjebb még részletesebben írok majd.
Viszont le kell szögeznem, hogy jómagam még mindig meg vagyok győződve arról, hogy csodák márpedig nincsenek, és valóban, ha az első nekifutásra nem is, de a másodikra már biztosan mindenkinek sikerül megfejteni az LMP sikerének titkát. Az SzDSz által sokszor lehivatkozott saját készítésű(!) felmérés tanulsága szerint a magyar választó kb. 30% tekinthető liberális beállítottságúnak. Ha ebben a felmérésben és az abból levonható következtetésekben nem is osztom ennek a rosszemlékű pártnak véleményét, azt azért látni kell, hogy van legalább 6-8-12%-nyi olyan liberális szavazó, aki – bár valószínűleg hevesen bólogat, ha azt hallja Pesti Lászlótól, hogy a pápát és az egész katolikus egyházat minősített felelősség terheli azért, amiért ellenzik óvszerhasználatot és ennek következtében az afrikai országok némelyikében döbbenetes méreteket öltött az AIDS terjedése – mégsem érzi úgy, hogy a Pesti mellett Semjén Zsolttal és a szinglihordázó Mikola Istvánnal is felvértezett Fidesz valóban képviselné az ő szemléletmódját és akinek elég nehéz elmagyarázni, miért kellene szavazatával az elmúlt nyolc év embereit támogatni .
Az LMP bejutását éppen ezért én biztosra vettem, sőt az eredmény sem lepett meg, még egy 8,1%-os teljesítményt is kinéztem volna belőlük, pláne azután, hogy (erős képzavarral élve), a Dávid által sokat emlegetett „huhogók kórusa” is az LMP malmára hajtotta a vizet.
Az elemzők által vártnál csak valamivel jobban teljesítő (bár, számomra érthetetlen módon, Tóta W. szemében még most is „icipici”-nek tűnő) LMP lesz az a párt, amely miatt meglátásom szerint borulni fog a politológusok által felvázolt, hármas tagozódású, újra befagyó pártrendszer, de erről valamivel később.
Vizsgáljuk most meg a Jobbik teljesítményét! Ez az a párt, amelynek nem is kellett az elmúlt nyolc évben a Parlamentben ülnie és nem is kellenek körülötte korrupciós botrányok sem ahhoz, hogy lejárassa magát. Most nem Morvai Krisztina EP-ben végzett munkájára gondolok (nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz a Jobbikkal szemben, hogy valaki ezt szégyellni valónak minősítse), nem is a Király András- vagy a gárdista kislányféle botrányokra gondolok, mert ilyenek máshol is előfordulnak, nemhogy egy ilyen rohamléptekben építkező párt életében. Sőt számomra Pősze Lajos személye kimondottan kellemes meglepetést okozott és megerősítette bennem azt a reményt, hogy talán a feszín alatt olyanok is dolgoznak ebben a pártban, akik értenek is valamihez.
Amivel igazán lejáratja magát ez a párt, az az oroszokhoz fűződő tisztázatlan kapcsolatuk és mindenekelőtt az a fájdalmasan primitív radikalizmus, amelyet képviselnek. Az i-re a pontot viszont a Kubatov-botrány tálalásával tették fel.
Ami tudható az ügyről, hogy 2009-ben Balatonszárszón valamikor a pécsi időközi választások után Kubatov a Fidesz aktivistái előtt elmondott egy beszédet, amelyből kiderül, hogy a valakik Fidesz érdekében megszegték a választási törvényt. Illegális nyilvántartásokat vezetnek stb. A beszédről felvétel is készült és az valahogyan eljutott a Jobbikhoz közeli Kurucz.info-hoz.
A Jobbik verziója szerint miután egy Fideszes aktivistának elege lett a pártja tesze-toszaságából, eljuttatta a felvételt a kurucz.info-hoz, ahol ezt közre is adták és a Jobbik csak a médiából szerezett erről tudomást. Szerintük az ő verziójukat az is alátámasztja, hogy túl későn került nyilvánosságra a felvétel ahhoz, hogy már érdemben befolyásolja a választások kimenetelét.
Noha számomra ez egy elég gyenge érv, az kétségtelen, hogy nem olyasfajta nulla-típusú érv amelyekkel a szocialisták szoktak operálni (pl. hogy azért vagyok baloldali, mert nő vagyok). Bennem azonban felmerül a kérdés, mi lehetett az a momentum, amely miatt ez az állítólagos Fideszes aktivista csak pár nappal a választások előtt ébredt rá, hogy számára a Fidesz kampány túl lagymatag és inkább átáll a Jobbikhoz.
Egy ilyen felvétellel a zsebében valószínűleg ennek az állítólagos aktivistának is, annak ellenére, hogy Jobbik feltétlen híve lett, megfordult a fejében, hogy bizony Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, és nem hiszem, hogy a Kurucz megfelelően tudta volna honorálni szolgálatát, ráadásul a dologban a Jobbik inkább érdekelt volt, mint a Kurucz, feltételezve persze, hogy a kettő külön entitás.
Ha pedig a sejtésem helytálló ez a felvétel, teljes hosszában a Jobbik felső vezetésének fiókjában lapult már hónapok óta, csak kampánytaktikai okokból vártak a nyilvánosságra hozatalával, ezáltal pedig maguk is bűnrészessé váltak.
De a Jobbikot is megilleti az ártatlanság vélelme és tegyük fel, hogy a gyanúm, nem állná ki az igazság próbáját.
Az ügy azonban ettől eltekintve is skandalum és nemcsak a Fidesz számára. Április 8-án felkerült a Youtube-ra a „Választási csalásukról beszél a Fidesz kampányfőnöke - II. rész” című videó. A megdöbbenésemet nehéz lett volna véka alá rejtenem. Az első felvétel kikerülésekor már letaglózott Kubatov Gábor Machiavellit is megszégyenítő erkölcstelensége, ezen azonban április nyolcadikára valahogy sikerül túltettem magam.
Az, hogy a Jobbik-közeli hírforrások csak csöpögtetik az információkat, már önmagában elég lenne, de itt nem állnak meg. A felvétel végén ez olvasható: „S hogy milyen hangfelvételek vannak még a birtokunkban Kubatovról és más politikusokról? Az maradjon a mi titkunk… idővel minden kiderül.”
Feltételezhetjük tehát, hogy ismeretlen tettesek, feltehetően a jobbik érdekében, elmulasztották állampolgári kötelességüket, a tudomásukra jutott bűncselekményt nem jelentették. A bizonyítékok egy részét jelenleg is visszatartják, és azok birtokában fenyegetnek, esetleg zsarolnak egy pártot (a Fideszt).
A második felvétel nyilvánosságra hozatala abszolút öngól volt a Jobbik részéről. Már az első felvétel után is nehéz lett volna nekik kimagyarázni az esetet, ezután meg különösen nehéz lesz elkerülni a jogi felelősségre vonást (egyetlen esélyük, ha a Fidesznek sikerül elsimítania a Kubatov-gate-et ), de hogy ezzel politikailag mekkora öngólt lőttek, az szinte „kriminális”.
Be akarták sározni a Fideszt, ami ugyan sikerült is nekik, de ezt olyan ügyetlenül intézték, hogy maguk is nyakig beleestek a pocsolyába. A korrekt magatartás látszatára sem törekedve, illegális módszereket dilettáns módon alkalmazva kezelték a helyzetet. Mintha a Gyurcsány-korszak köszönne vissza új köntösben.
Ha egy kémregényben olvastam volna, akkor most arra a csavarra várnék, hogy a szocialisták adták át neki a felvételt, tudván, hogy ezt a besározást képtelenek lesznek normálisan menedzselni.
A Jobbikkal kapcsolatosan is dőlni látszik a modell, hiszen a botrányos és radikális új erő nem lesz soha a Fidesszel szemben alternatívája az MSzP-nek a hiteltelensége és a vállalhatatlan retorikája miatt. Van ma Magyarországon 855 436 választó, aki vevő erre, ezek meg is találták a pártot, egyelőre elérték a maximális szintet.
A következő versenyzőnk a piros sarokban látható MSzP, amelynek két-három cikluson át tartó agóniát jósolnak sokan, köztük én is. Feltéve persze, ha a párt addig nem „robban” vagy nem sikerül megújulnia. Utóbbiról azt gondolom, hogy „megtörténhet, de a hatos lottó esélyesebb”. Mint Hiller Istvántól tudjuk, „nincs még egy párt, amely ennyiszer nyújtotta volna a kezét, mint az MSzP”. Nos vagy emiatt vagy, az is lehet, hogy talán mégis inkább az elmúlt nyolc év okán, ma a szocikra szinte minden politikai erő páriaként tekint. A lúzer MDF-et kivéve minden párt tőlük határolódik el, a Fidesz és a Jobbik kampányának is az egyik leghangsúlyosabb eleme volt a másik velük való összemosása. És ez tényleg óriási teljesítmény az MSzP részéről egy olyan mezőnyben, ahol a kifejezetten szalonképtelen Jobbik is indul. Jól mutatja ezt, hogy az utóbbi hónapokban már nem lehet hallani a „Kinek a kreatúrája a Jobbik?” típusú kérdéseket.
Tudom, nem túl ízléses dolog a részemről, de bevallom, hogy kéjes örömmel figyeltem, ahogyan kapálózik ez a párt. (Mentségemre legyen mondva, hogy rám sohasem volt jellemző sem „Kovács László európaisága” sem „Hiller István egyetemi, értelmiségi kultúrája”.) Tudván, hogy a Fideszt nem verhetik meg, rástartoltak a legerősebb ellenzéki párt szerepkörére, de még a baloldali hagyományokra és az észérvekre immunis törzsszavazói bázisra építve sem volt egyszerű dolguk, még a Jobbikkal szemben sem.
Az élni-akarás erős ösztön, így érvek híján a küzdelem nagyon durvára sikerült, például még a Fidesszel és a Jobbikkal is képesek voltak összeállni az MDF ellenében, ami azért még tőlük is meglepő volt.
Azon, hogy a jobboldal ellen bevetették a fasiszta kártyát, egy ideje már nem tudok csodálkozni. Különösen azóta nem, hogy megismertem Csermely Péter erre adott magyarázatát, amely szerint azért térnek vissza mindig ehhez a kályhához, mert a baloldalnak az antifasiszta mozgalom megszervezése volt az utolsó sikeres akciója. Hozzátenném az is Franciaországban volt és igen, nem éppen mai gyerek az a népfront sem.
Ugyan a legnagyobb középpárt szerepéért a Jobbikkal folytattak gigászi küzdelmet, de cél elérését a kicsik (MDF, LMP) veszélyeztették a leginkább. Az MDF-et még sikerült is „egy kis összefogással” a víz alá nyomni, de az LMP-t nem, és ez hosszabb távon a párt végét fogja jelenteni.
Az este két győzelmet is hozott a szocialisták számára: a második helyen végeztek és több szó esett az OVB leszerepléséről, mint a baloldal bukásáról. Az örömük azonban nem lehetett felhőtlen. Egyrész azért nem, mert az, hogy a második helyen végeztek, csupán pirruszi győzelem volt, a pártot, annak a már említett pária státusa miatt, a másik két frakció nem fogja elfogadni még csak partnerként sem, nemhogy vezetőjükként. Másrészt pedig nem jött be a „csak egy demokratikus erőnek van reális esélye bejutni a Parlamentbe” önbeteljesítőnek szánt jóslat stratégiája sem.
Az LMP bekerülése vitathatatlanul jóvátehetetlen károkat fog még okozni a szocialistáknak.
Középtávon szinte mindenki az MSzP eltűnésével számol, és sokan vagyunk, akik ezt reméljük is.
Bár a Fidesz számára jobb eredményt vetítettek elő a közvélemény-kutatások, ez még mindig elfogadható hibahatár, ráadásul arra számítani is lehetett, hogy így alakul majd, hiszen az ún. „rejtőzködő szavazók” között arányaiban is nagyon kevés lehetett a Fideszes. Egyelőre az eredmények nem azt mutatják, hogy a Kubatov-gate különösebben éreztetné hatását. Ha pedig a botrány nem dagad tovább, valószínűleg ez a következő fordulóban is így marad.
Az, hogy meglesz-e a kétharmad vagy sem, véleményem szerint még annál is bonyolultabb kérdés, mint amilyennek elsőre tűnik. A probléma az, hogy nem látunk bele a választók fejébe. A Fidesz szavazókról tudni lehet, hogy nem fognak átszavazni, de sem az MSZP-szimpatizánsból lett jobbikosok, sem az antifa’ MSzP-sek, sem a vérliberálisok fejével nem könnyű gondolkodnunk (,bár feltételezem, ez nekik sem lehet egyszerű feladat.)
Sok múlik majd persze azon is, hogy kik lépnek majd vissza, de hogy kinek a javára, az bizonyos tekintetben szinte mindegy (más tekintetben meg döntő), ennél lényegesebb kérdés, hogy az előbb említett választói csoportok mit gondolnak a Fidesz kétharmadról.
Az MSzP számára, ha meg akarja akadályozni, hogy a Fidesz megszerezze az abszolút többséget, akkor Szolnok, Heves és Borsod megyékben jól jönne egy megállapodás a Jobbikkal.
Ez a projekt máris több, elkerülhetetlen akadályba is ütközik, léket kap és azonnal elsüllyed. Egyrészt, ugyan a mandátumokat tekintve jól járna vele a Jobbik, hosszútávon nagyon nem lenne kifizetődő számukra, ahogyan az MSzP is kiejtené a kezéből az utolsó kártyát, a „többiek fasiszták” feliratút is. Ha most ezek után egészségügyi okokra hivatkozva kölcsönösen visszalépne egy-két képviselő mindkét pártból, azon azért annyira nem tudnék csodálkozni, de nem is fogadnék rá nagyobb összegben.
Ebben a hallgatólagos, kölcsönös visszalépésben azonban még csak-csak lenne valamennyi racionalitás, a körzetekben dúló Orbán-fóbia miatt, de egészen más a kislány fekvése azokban a budapesti választókerületekben, ahol a az LMP végzett a harmadik helyen. Az LMP ugyanis bármit mond és tesz, az csak szőrmentén fogja befolyásolni a szavazói döntését.
A budapesti LMP szavazók eddig azon őrlődtek, hogy szavazzanak-e a Fideszre, amely számukra túl populista és túl keresztény-konzervatív, ráadásul félnek a „túlhatalmától”, „diktatúrájától” (illetve az „elegen lesznek, akik rájuk szavaznak, minek szazzak rájuk még én is” mottóval zárták rövidre az erről folytatott gondolatmenetet) vagy ne is menjenek el, esetleg adják a szavazatukat a bizonytalanra, vagy azokra a csalókra, akik megállíthatják a Fideszt. Meglátásom szerint azok, akik most az LMP-re szavaztak, jószívvel tették ezt, nem azért, mert őket látták a legkisebb rossznak, hanem azért mert őket találták az egyetlen (esélyes) jónak. Az eredményeket látva pedig örültek, hogy így döntöttek.
Ezek a szavazók bejuttatták az LMP a Parlamentbe, de a legtöbb körzetben a dilemmájuk újra csak előállt, és a helyzet most még komplikáltabb. Ha meg akarják akadályozni a Fideszt a kétharmad megszerzésében, akkor az MSzP-re kell szavazniuk, ami egyrészt elég hervasztó kilátás lehet számukra, másrészt nem biztos, hogy ez a lépés a legésszerűbb, sőt bizonyos értelemben kifejezetten kockázatos húzás is lehet.
Hogy mire is gondolok? Feltételezhető, hogy a Fidesz abban az esetben is be fog nyújtani 2/3-os törvénytervezeteket az Országgyűlésben, ha nem szerzik meg a kétharmados többséget és észszerű keretek közt, hajlandóak is lesznek más pártoknak (vagy más pártok képviselőinek) a támogatásért cserébe adni is valamit.
Ez a piac egyértelműen monopszónia lesz, a támogatásukat eladók versenyezni fognak a Fidesznél, és semmi garancia nincs arra, hogy az LMP lesz az a párt, amellyel majd sikerül a Fidesznek tető alá hozni egy esetleges együttműködést, hanem akár az is megtörténhet, hogy horribile dictu, éppen az LMP szavazók körében legkevésbé népszerű Jobbik lesz az, amelynek a Fidesz engedményeket tesz. Olyan engedményeket, amelyektől könnyen lehet, hogy a liberálisok lesznek a legkevésbé boldogok.
Ami pedig a legszebb az egészben, hogy mindez fordítva is igaz. Ha az LMP-s szavazók a Fideszt erősítik, megeshet, hogy éppen ezzel ütik ki az LMP kezéből annak lehetőségét, hogy rájuk szoruljon a Török Gábor által emlegetett „mameluk frakció”.
A lecke fel van adva. Ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy a „nem-döntés” is döntés. Nemhiába járja a jobbikosok között manapság az a mondás, hogy „nehéz a liberálisok élete”.
Mit tehet az LMP a két forduló között?
Akár vissza is léphet az MSzP javára, de ezzel hiteltelenné válna és különben sem lenne érdeke a leendő legfőbb riválisát erősíteni.
A másik lehetőség, hogy nyíltan nem támogatnak senkit, az állva maradt képviselőik pedig vagy visszalépnek vagy nem. Előbbit indokolttá teheti, hogy mivel reális esélyük nincs az egyéni körzetek megnyerésére, (és a második fordulóból nem számolnak töredékszavazatokat sem), ezért felesleges pénzköltés lenne az egész. (Az önkormányzati választások kampányához sem ez a megfelelő terep.)
Ebben az esetben az LMP, bár tulajdonképpen nem tesz semmit, mégis sokat kockáztat.
A harmadik változat szerint leülnek a Fidesszel és kötnek egy kvázi-koalíciót vagyis megállapodnak a Fidesszel arról, hogy mely területeken nem nyúlnak alkotmányhoz és ahol hozzányúlnak, ott pontosan milyen változtatások lesznek. Ezzel a megállapodással pedig lecsendesítik a szavazóik „Fidesz diktatúrával szembeni” aggodalmát, cserébe valamilyen kedvezményért, jogkörért, bizonyos posztokra való jelölés jogáért.
A három lehetséges lépés közül a második a legvalószínűbb, de nem kizárt, a Fidesszel való együttműködés sem, ennek a legfőbb akadálya éppen a Fidesz, amely tudva, hogy történelmi lehetőség előtt áll, valószínűleg vállalja majd a második opció kockázatát.
Az, hogy a Fidesz megszerzi-e a kétharmadot vagy sem és ha igen, akkor ezt mennyiben köszönheti majd az LMP-nek, fontos kérdés, de csak kis mértékben befolyásolja majd azt, hogy milyen lesz a pártendszer 8-12 év múlva.
Meggyőződésem szerint minden esély adott arra, hogy más lehet a pártrendszer, mint amilyennek az a 2010-2014-es ciklusban ígérkezik.
Sem a Fidesz mellé felzárkózó Jobbikban, sem a visszakapaszkodó MSzP-ben nem hiszek, közép és hosszútávon pedig a centrális pártrendszer fennmaradását sem tartom valószínűnek.
Előbb vagy utóbb a magyar politikai életnek ki kell termelnie a Fidesz váltópártját és erre a szerepre az LMP esélyei kiválóak.
A Jobbikot az önsorsrontó retorikája erre alkalmatlanná teszi, rétegpárt marad. Az MSzP is rétegpárt marad, csakhogy a szavazóbázis szép lassan kihal mögülük, a párt korábban említett pária-jellege pedig nem fog elkopni.
Az LMP mostani „jó” szereplésével is messze elmarad a potenciális eredményétől. A jobb teljesítmény elérésében elsősorban az új és friss szereplőt körüllengő bizonytalanság jelentett akadályt. Ez a bizonytalanság kettős, egyrészt vonatkozott a párt bekerülésével kapcsolatos bizonytalanságra. Ez a bizonytalanság immár bizonyossággá vált. A Budapesten elért 12,81%-os eredmény azt jelenti, hogy a fővárosban minden nyolcadik ember az LMP-t támogatta. Ez a támogatottság azonban egyenetlen, így akadnak olyan lakóövezetek is Pesten, ahol akár a listás szavazatok egynegyedét is megkaphatták. Ez egy rendkívül széles bázis, és most, hogy a párt parlamenti tényező lett a támogatásuk teljesen elfogadottá vált. Kiderült tehát, hogy a legtöbb „rejtőzködő szavazó” LMP-s. Erről a pártról még Lendvai Ildikó sem tudott sok rosszat mondani, csak azt, hogy esélytelenek. Ezután még ezt sem mondhatja, és a második forduló után megindulhatnak a volt és jelenlegi MSzP-szavazók támogatásának megszerzéséért.
Tartok tőle, hogy Lendvai Ildikóval kapcsolatban „nem bontottam ki a valóság minden részletét”. Mondott ő még más érvet is az LMP-vel szemben, amely a párthoz kötődő bizonytalanság másik vetülete, de erről nagyon nehéz beszélnem, mert ez személyesen is érint.
Pár nappal ezelőtt ugyanis Lendvai Ildikó majdhogynem szó szerint idézte a Ma reggel műsorában azt az Lehet Mással kapcsolatosan gyakorikerdesek.hu-ra írt egyik válaszomat, amely nagyjából a következőképpen szólt: Az LMP a mai politikai paletta fekete lova, mert nem lehet tudni, hogy honnan jön, kik állnak mögötte és, hogy hova tart.
Az első döbbent után kételyeim támadtak, de leellenőriztem és beigazolódott, nem csak az érzékeim játszanak velem.
Csak két embernek meséltem el személyesen az esete és a reakciók alapján beláttam, hogy hiba volt szóba hoznom. A húgom ezt mondta: „Mindig tudtam, hogy él benned egy kis Lendvai Ildikó.”. Laci haverom szerint pedig: „Akkor szóljál Ildikónak, hogy mostantól fizessen is érte! Te leszel az új Farkasházy Tivadar.” Ezek után azt hiszem érthető, hogy miért érzem kínosan magam, és miért nem szívesen forszírozom ezt a dologot.
Az anekdotát félre téve, ez a „múlttalanság”, amely az LMP esetében – a Jobbikkal ellentétben – valóban egyet jelent a hitelességgel, egyúttal éppen a legerősebb ellenérv a párttal szemben. Ezen a helyzeten tudnak majd hathatósan változtatni a Parlamenten belül, de erről majd később. A „bizonytalanságok” kártya nem volt éppen egy aduász, de még mindig erősebb lapnak látszott a szocik kezében, mint bármelyik lap a szinte teljesen eszköztelennek tűnő Demokrata Fórumnál.
Azonban be kell, hogy lássuk, hiba volt így lesajnálni a kis botránypártot.
Mellesleg a történetet olvasva egyúttal arra is rájöttem, hogy, ha Magyarországon is szeretnénk egy a Palota ékkövéhez hasonlóan fordulatos, intrikákkal teli sorozatot forgatni, akkor az ötleteket érdemes lenne a Fórumból meríteni, sőt, akár néhányukat, akik a közeljövőben pályamódosításra kényszerülnek, fel lehetne kérni forgatókönyvírásra. (Hasonlóan erősen javasolnám Lamperth Mónikának, hogy tájékozódjon a szinkronstúdiókban kínálkozó lehetőségekről.)
Szóval a már teljesen leírt, önmagával és bagatell adminisztatív gondokkal küzdő párt, amelynek a kopogtatócédulák gyűjtése is majdnem meghaladta képességet, és amelynek kezében, úgy tűnt, nincs erősebb eszköz annál, minthogy „a megkérdőjelezhetetlen szakmai és morális súllyal bíró” Bokrosuk jól lekommunistázza az LMP-t, nos ehhez képes amit ez a párt nyújtani tudott...
Ezen a ponton azt hiszem, hogy ismét meg kell, hogy álljak. Tartozom egy vallomással. Be kell vallanom a gyengéim azok a történetek, amikor váratlanul kiderül egy addig csak mellékszereplőnek vélt, vagy egy, már rég elfelejtett korábbi karakterről, hogy már jóideje ő mozgatja a háttérből a szálakat. Azokat is nagyon szeretem, ahol az addigi főszereplő váratlanul eltűnik, a történet hirtelen értelmét veszti nélküle és aztán valahogy mégis folytatódik a sztori, mert egy addigi unalmas figuráról kiderül, hogy sokkal izgalmasabb, mint eddig hittük.
Na éppen ezért lett a szívem csücske a 2010-es kampány ezen epizódja: Az történt ugyanis, hogy a már-már majdnem teljesen el is felejtett, a szadesz-MDF „házasság” után végképp marginalizálódott, de fénykorában is csak egy bukott párt teljesen súlytalan elnökeként funkcionáló, mondhatnánk, „szemétdombkezelő” státusban tevékenykedő Retkes Attila a megfelelő időben, váratlanul előhúzta a Jolly Jokert. Ez egy olyan lépés volt, amit látva még Ficsor Ádám és Szilvásy György is csak elismerően tudna csettinteni a nyelvével. A pártelnök úr ti. fegyelmi eljárást kezdeményezett Kóka János ellen, amiért az „az LMP-nek gyűjtött kopogtatócédulát és segítette a párt kampányát.”
Hogy ki lehetett az értelmi szerző, nem lehet tudni, de ez egyszerűen „epic”. Ilyen alávaló húzás elkövetését meggyőződésem szerint csak egy Retkes nevű emberről lehet elképzelni, mégis olyan zseniálisan aljas, és olyan jól irányzott, „két legyet egy csapásra”- ütés volt ez, hogy tanítani kellene.
Mindenesete az LMP-nek a jövőben nem jelenthet akadályt sem az MSzP, sem az MDF-SzDSz. A Jobbiktól teljesen eltérő szavazóbázisuk van, tehát velük nem kell megküzdeniük a szavazókért.
Az, hogy a centrális pártrendszer hány ciklust él meg, leginkább attól függ, milyen teljesítményt nyújt kormányon a Fidesz. Alapvetően jól látszik, hogy a kormányzásnak két nagy buktatója lehet, az egyik a korrupció, amely, ha felüti a fejét, abból mind a Jobbik, mind az Lehet Más egyformán profitálhat. A másik ilyen terület a „kényes kérdések” ügye, például a cigány kérdés, ahol, ha a Fidesz nem lesz elég keménykezű, akkor az a Jobbikot fogja erősíteni, ha viszont nagyon rigorózus, akkor az az LMP szavazótáborához csap majd néhányszázezer embert.
A Lehet Más hosszabbtávú célja csakis a váltópárti szerep elérése és a Fidesz beérése lehet, ez azonban nem jelenti azt, hogy a két párt nem működhet együtt ebben a ciklusban, sőt!
Az „ökopárt” számára elemi érdek, hogy konstruktív ellenzékként tűnjön fel a választok szemében, ezzel is bizonyítva, hogy „lehet más”. Amennyiben a Fidesz mégsem szerzi meg a 2/3-ot, ezt könnyebb lesz a pártnak elérnie, ellenkező esetben nagyobb kommunikációs erőfeszítéseket kell tenniük ahhoz, hogy ez a kép alakuljon ki róluk.
Ebben a ciklusban az elvek mentén történő konstruktív politizálással növelhetik hitelességüket, és lesz idejük javítani ismeretségükön, mindezt pedig a kormányzás súlyának terhe nélkül tehetik.
Kiss Ádám a mandiner.hu-n jelentkezett egy „Az LMP nem az új SZDSZ, hanem a régi” című poszttal. A címmel nehéz lenne vitatkozni. A mostani LMP azért is inkább olyan, mint a régi SzDSz és kevésbé tűnik olyannak, mint a pár évvel korábbi, mert neki is szép számmal vannak vidéki szavazóik. Különösen jól szerepeltek a fővároson és Pest megyén kívül az inkább baloldalinak mondható közép-dunántúli megyékben, hogy konkréten Fejérben és Komárom-Esztergomban, de úgy általában azokban a nyugat-dunántúli megyékben, ahol valaha erős volt a vidéki SzDSz. Ezeken kívül még Heves és Csongrád megyében sikerült viszonylag jól szerepelniük. A legörömtelibb hír az lehet a számukra, hogy 5% alatti eredményt csak két megyében, Borsodban és Szabolcsban produkáltak. Ezek viszont elég nagy megyék, tehát a jövőben itt kell sokat erősíteniük. Az ezekben a megyékben felmutatott rosszabb szereplésük véleményem szerint nem tekinthető kudarcnak egy frissen induló párttól, és betudható annak, hogy egyrészt ez az egészen fiatal párt még nem rendelkezik a térségben igazi pártbázissal, káderekkel és aktivistákkal. Másrészt a kampányban nem fordítottak figyelmet erre a térségre. Harmadsorban annak tudható be, hogy az ezekben a megyékben élők különböző okokból nehezebben jutnak információkhoz, mint az ország más részein élők. Negyedszer pedig arra vezethető vissza, hogy itt hagyományosan nem volt soha olyan erős az SzDSz és a liberalizmus, mint a „nyugati végeken”. És, bár ezekben a megyékben lesz a pártnak a legnehezebb dolga, ez egyúttal kiváló gyakorlóterep is lehet a számukra.
Ez utóbbit leszámítva a helyezet könnyen orvosolható. A pártnak a közeljövőben bekövetkező előretörésére biztosan lehet számítani. Középtávon a lehetséges váltópárti státus elérhető. Én személy szerint remélem, hogy még sokáig elkerüli őket a kormányzati felesőség és, hogy addigra sikerül összeállítaniuk egy tisztességes programot is, mert a választók bizalmának elnyeréséhez ugyan fontosabb egy párt hitelessége, mint a programja, de a jó kormányzáshoz egy jó program elengedhetetlen.
Kívánok mindenkinek egy szebb, MSzP-mentes jövőt!
