Eredetileg csak egy rövid posztot terveztem, egy elég könnyen megfogható jelenségről, de rájöttem fontos tisztáznom, hogy milyen szemüvegen keresztül nézem ezt az általam régen megfigyelt jelenséget, amelynek azonban csak mostanában fedeztem fel "arhetipikus" voltát, erről azonban csak legközelebb.
A szemüveg, amelyen keresztül nézek tulajdonképpen a saját politikai meggyőződésem. Kicsit különösnek tűnhet, hogy miért kell egy hétköznapi témához, mégha csak röviden is, feltárnom a politikai nézetrendszermet. Az ok egyszerű, a szocializmus velünk éléséről csak úgy lehet beszélni, ha egyértelmű, hogy mit gondolok a szocializmusról. Ez pedig magyarországon egyértelműen determinálja az emberek politikai meggyőződését.
Amikor a szocializmushoz való viszonyról beszélek, akkor nem a szocialistának mondott korszakra gondolok, hanem minden olyan társadalmi jelenségre, amelyet a kollektív tudatunk, vagy a közgondolkodás egy része a szocializmushoz köt.
A Harmadik Magyar Köztársaságban a szocializmushoz kötött jelenségekről való közgondolkodás fejlődésében két csomópont is van.
A rendszer megszületésekor az politikai konszenzus szerint az NSzK-ban szép sikereket megért szociális piacgazdaságnak álmodták meg köztársaságunk jövőjét. A legtöbben persze a szociális piacgazdaságot a jóléti piacgazdasággal keverték össze, ahhoz szabták elvárásaikat. A első kormány pedig hiába teljesítette ígéretét és épített rekordsebességgel szociális védőhálót a piacról kiszorultak számára még jóval az ország teherbíróképességén felül is, az irreális elvárások miatt a társadalom mégis csalódott volt.
Nagyjából ezidőtájt fogalmazódott meg Kornai János fejében a "koraszülött jóléti állam" fogalma, amely fogalmat én egyszerűen csak egy nagy tévedésnek tartok. Igaz ugyan, hogy a fejekben egy svéd típusú jóléti állam képe élt, de a gyakorlatban egy súlyos válsággal sújtott szociális piacgazdaság működött itt. Az ország akkori gazdasági helyzetében még ez is koraszülött volt (tehát a jelzővel egyetértek). Koraszülöttség nem a legjobb állapot, de mégis volt létjogosultsága a kialakított rendszernek, hiszen ez volt az a modell, amely valahol félúton állt a társadalmi elvárások és a gazdaságilag racionális megoldás között.
A másik csomópont a Gyurcsány-korszak, amelyben ennél lényegesen öszzetettebb folyamatok játszódtak le. Ez a korszak viszont nem azért hozott újatt, mert hirtelen minden megváltozott, hanem elsősorban azért, mert régóta tartó jelenségek és szociológiai törvényszerűségek összeértek.
Van egy széles rétege a mai magyar társadalomnak, akik különösen egyedivé teszik a magyar demokráciát, nevezzük őket jobb híján "kádári kisembereknek". Ők azok, akik a szocializmusban hozzászoktak ahhoz, hogy fizetésükért nem kellett keményen megdolgozniuk. Ezeknek az embereknek egy jelentős része elvárta, hogy a kapitalizmusban is biztosítva legyen valahogy a megélhetésük amellett, hogy nekik a minimálisnál nagyobb erőfeszítéseket ne kelljen tenniük. Ezek az emberek néha a szocializmust sírják vissza, néha a keleti piacok elvesztése miatt sopánkodnak, újabban pedig a rendszerváltást és a rendszerváltókat okolják boldogtalanságukért, nomeg a multikat. Vagyis nem a szocializmushoz ragaszkodnak ők, hanem a Kádár-rendszerben megismert kényelmes életmódjukhoz, viselje az azt lehetővé tevő rendszer a jóléti piacgazdaság megnevezést (amelyet Medgyessy az ún. jóléti rendszerváltással akart megvalósítani) vagy a Jobbik által ígért kisemberek országát. A lényeg a kényelem és a biztonság.
Az egész Gyurcsány-korszak azért volt ekkora kudarc, mert miután az ország belement egy rossz utcába (az adósságspirálba), a kormány a rossz beigedződések miatt rossz helyzetértékelést adott, olyat, amelyben maga sem hitt, a társadalomi igények nem megfelelő felismerése pedig társadalmi ellenálláshoz, végül a kormány lebénulásához vezetett.
A már említett kényelem és biztonság kéz a kézben jár. Mondhatnánk a szociális piacgazdaság teremtette biztonság erkölcsi kockázata az, hogy a társadalom kényelmesebb tagjai visszaélnek, a lehetőségekkel (gondolok itt pl a "megélhetési szaporodókra"). Ez nem valamifajta magyar sajátosság. Szociális rendszereket, pláne jóléti rendszereket csak akkor lehet hatékonyan működtetni, ha a társadalmi szolidaritás erős. Ez a fajta szolidaritás nemcsak ahhoz szükséges, hogy az adófizetők ne sajnálják ezektől az intézményektől és a támogatásokban részesülőktől adóforintjaikat, hanem azért is fontos, mert a társadalmi szolidaritás az, amely csökkenti az erkölcsi kockázatát. Társadalmi kutatások bizonyítják, hogy kulturálisan minél inkább homogén egy közösség, annál erősebb közöttük a szolidaritás (pl. egy jól működő család esetében). A kulturális homogenitásban a legrosszabb eredményt Los Angeles érte el, a legjobbat Skandinávia. Mondhatnánk, hogy az elmélet nagyon szép, de ha mindez igaz, miért került napjainkra a skandináv modell válságba? Az magyarázat egyszerű és egyúttal tanulságos is: azért kezdett el recsegni-ropogni a svéd-modell, mert az ezen országokba érkező, integrálódni képtelen muzulmán bevándorlók potyautasként rátelepedtek ezen országok jóléti rendszereire, lévén, hogy a kulturális különbségek miatt nem éreznek szolidaritást a társadalom egésze iránt.
Az egyes jelentős társadalmi csoportok közötti óriás kulturális különbségek miatt lenne Magyarországon a jóléti rendszernek elviselhetetlenül nagy társadalmi kockázata. Mi sem igazolja ezt jobban, minthogy a szociális piacgazdaság teremtette biztonsággal is sokan visszaélnek, veszélyeztetve a rendszer fenntarthatóságát. Éppen emiatt csökken a társadalmi szolidaritás és erősödik a cigánygyűlölet.
A szocialista kormány 2006-ban, látva a szociális rendszerváltás kudarcát és azt, hogy az adósságválságból való kitöréshez a szociális piacgazdasághoz való visszatérés sem lenne elegendő, elérkezettnek látták az időt, hogy nekimenjenek a szociális és jóléti rendszereknek. Ez persze a legszegényebb rétegeket érintette volna a leginkább, de már megint sikerült a dolgokat a "feje tetejéről a talpára" állítaniuk (Max óta előszeretettel haszálják ezt a kifejezést, még akkor is, ha éppen fordítva járnak el) és a társadalmi bázisuknak (szociálisan rászorulók, nyugdíjasok) továbbra is ingyenesen elérhetővé tettek volna mindent (egészségügy, közösségi közlekedés), miközben a társadalom produktív részére újabb terheket róttak volna (vizitdíj, kórházi napidíj, tandíj). És, hogy teljes legyen a piramis, új ellenségképet is teremtettek nekünk: az új kulákok szerepét ezúttal az orvosokra és gyógyszerészekre osztották. Sőt azt is jól kifundálták, hogyazokra aki pedig ellenkeznek, egyszerűen majd rásütnek valami degradáló jelzőt. Mivel a "szatyorpolitikus" már kiment a divatból, hát átvették, felmelegítették és átértelmezték a Kádár-népe kifejezést és elkezdtek arról beszélni, hogy most a szocializmus utolsó bástyáit készülnek lebontani. (Mindannyian emlékszünk még az SzDSz plakátjaira: Népszavazás a szocializmusról.)
Az ebben a tudathasadásos retorikában reformoknak eufemizált álmokfutás ellen elementális erejű társadalmi ellenállás bontakozott ki, nem is véletlenül. A legfőbb oka (azon túl persze, hogy egy magára valamit is adó ember ott tesz keresztbe az ennyire arrogáns embereknek, mint Gyurcsány, ahol csak tud) az volt, hogy a társadalom mindenáron meg akarta akadályozni, hogy kiforgassák önmagából a szociális piacgazdaság intézményrendszerét.
Tisztázzunk valamit. A jóléti rendszereket a társadalom produktív tagjai tartják fenn. Magyaroszágon szociális piacgazdaság van, tehát elvileg azért, hogy a piacgazdaságból önhibájukon kívül kiesetteknek (nyugdíjasok, betegek, rokkantak, fiatalok, kismamák) átmenetileg vagy tartósan biztosítsák a megélhetésüket és lehetőleg segítsenek nekik visszatérni a munkaerőpiacra.
A társadalom produktív tagjai látták, hogy az ő befizetéseikből fenntartott, elvileg az ő biztonságukért működtetett intézményrendszerben sok a potyautas, várták a reformokat. Ehelyett viszont a kormány továbbra is szabad teret adott azoknak a rétegeknek, akik eddig is indokolatlanul túlhasználták pl. az egészségügyi ellátást és azokra rakott plusz terheket, akik amúgyis az intézmény fenntartói voltak. Magyarán az erkölcsi kockázat marad, a terhek nőnek és biztonság oda.
A "reformok" bukásának igazi oka az volt, hogy a társadalom produktív részének szinte egésze szembeszállt az általuk fenntartott rendszer tönkretételével szemben és a kádári kisemberek egy része is megriadt a "reformok" gondolatától, mert érezte, ha a "reformok" átmennek, akkor azután egyszer jöhetnek igazi reformok is és akkor azok is át fognak menni.
Érdemes a "szociális népszavazást" az OGy-i választások eredményével összevetni: 16-17%-okat kaptak a nemek. Ha ezt összevetjük az MSzP 19,30%-os eredményével, amit listán kapott a párt 2010-ben és hozzávesszük, hogy ebben a kritikusabb küzdelemben sikerült jobban mozósítaniuk, illetve, hogy 2008-ban az érvénytelen népszavazást akarták elérni, akkor jól látszik, hogy a kádári kisemberek kasztja ketté szakadt. Azokra akiknak a tartalom számít és nem a forma (Jobbik-szavazók) és azokra akiknek mindegy milyen a tartalom, csak a szegfű maradjon (MSzP-szavazók). A ballib média viszont igyekszik az igenekre szavazó 83-84%-ot kádári nosztalgiával bevádolni.
A szocializmushoz való viszony tehát alapvetően meghatározza a választói attitűdöket, de ez nem jelenti azt, hogy változatlan formában velünk él. Tulajdonképpen szinte mindenki elhatárolódik a Kádár-rendszertől, csak nem mindegy mennyiben.
A Fidesz szavazók szinte teljesen, bár vannak, akik a rendszerben jellemző szociális biztonságot jónak tartják, de ők többnyire nem a Kádár-rendszerből vezetik le ennek szükségességét, hanem nyugat-európai példákból.
Az MSzP tözsbázis, a 2008-ban nemmel szavazók ezzel a szavazatukkal határolódtak el a Kádár-rendszertől.
A Jobbikba pedig olyan emberek vetik a bizalmukat, akik szimbolikus kérdésekben a lehető legsarkosabban mennek szembe a Kádár-rendszerrel (történelemszemlélt, Trianon, a nemzetközi vs. nemzeti szembeállítás), miközben a mindennapjaikat egy a szabadabb vállalkozásoknak teret engedő Kádár-rendszerben képzelik el.
Más oldalról közelítve viszont mindhárom pártban van valamennyi a Kádár-rendszerből. Annak oka, hogy a MSzP miért bukott ekkorát, lehet, hogy az, hogy ők képviselik a rendszer legrosszabb vonásait.
A kádári hagyományokat legkevésbé őrző Fidesz ilyen arányú győzelme valamint a nosztalgia tartalmi és formai kellékeinek ilyetén megosztása két, egymással ennyire kibékíthetetlen ellentétben lévő párt között azt mutatja, hogy a szocializmus -bár még mindig a hozzá való viszony az alapja a magyar ember politikai identitásának- a nagypolitikában már halott. De mi a helyzet a mindennapjainkban?...
